Milyen jó érzés is egy üres papír fölé hajolni, s tollat ragadva hagyni, hogy szellemünk lassan, de biztosan feltöltse a sterilen elfekvo területeket. Pöttyök, vonalak, ábrák vagy szavak? Nem számít. A lap keretein belül megjeleno alkotás, a kreatív energia szabadon eresztése egészen apró korunk óta örömmel tölt el mindnyájunkat.

Az idok azonban változnak és emberiség egyik legosibb ösztöne konfliktusba kerülhet a modern korral. A játék és a kreativitás megszámlálhatatlan formában képes alakot ölteni, de ma azon sem lepodünk meg, ha egyes végtermékeket csak virtuálisan ragadhatunk. Például egy cikket akár az utcán eszünkbe jutó kulcsszavak noteszba vésésével is el lehet indítani (melyek mellé ábrákat is rajzolunk), de manapság az sem fura, ha valaki elovesz egy zsebszámítógépet és a bepötyögött jegyzetei mellé hangüzeneteket és fotókat is csatol. Aztán ha ido elott gond adódik a tenyérgép rendszerével, a virtuális adatok nyomtalanul tunnek el. Ami a több ezer éves módszer használatával csak baleset vagy fokozott gondatlanság esetén következne be, korunk technológiájával a munka gyakori alternatív befejezése. Ugye mennyivel jobb a klasszikus módszer? A bit elszáll, az írás megmarad.

Mégis miért kísértjük idorol-idore a szerencsénket? A válasz egyszeru: a minimális idoráfordítással gondosan kezelt és karbantartott eszközökkel a munka hihetetlenül leegyszerusödik. Aki az írógép kopácsolása fölött görnyedve élte fel hibajavító készletének tartalékait, biztosan szívesen ül vagy dol el ölében a laptoppal egy nyugodt helyen. Feladata végeztével pedig mobiltelefonja segítségével is pillanatok alatt akár egy másik földrészre is eljuttathatja a kész szellemi terméket. Az információs társadalom lehetoségei exponenciálisan nottek és nincs megállás. Ma már laptop sem kell sok megbízás végrehajtására, a PDA-k és okostelefonok bármilyen szakmában és az élet minden területén segíthetnek.

Az információ manapság a legkelendobb termék. Furcsa érzés, hogy az evolúció alatt kialakult, a létünket alapvetoen jellemzo birtoklási ösztönt kicsit át kell értékelnünk. Eleinte jött a pénz, mint virtuális ellenérték, majd a banki rendszer, ahol nem láttuk a tulajdonunkat nap, mint nap. A történelem végiglapozása helyett a közelmúltra koncentrálva a telefon, a televízió vagy a virtuális valóság ejtette ámulatba a kevésbé rugalmas tömegeket. Az ezredforduló körül elfogadtuk, hogy a napi munkavégzés során alig lehet kikerülni a globális hálózatra történo csatlakozást. Vajon a gyujtögeto életmódunk és a birtoklási vágy súlyozott hatása még mindig utolérheto? Ha zenérol van szó, szinte biztos.

Az mp3
A Fraunhofer Intézet a kilencvenes évek elején írta be magát a zenetörténelembe, amikor kifejlesztették az MPEG tömörítésen alapuló mp3 formátumot, amely évekkel az 1995-ös nyilvános megjelenése után került be a köztudatba. A lassú számítógépeken és interneten terjedo alternatív zenetárolás nem keltett túl sok zavart, mivel a ma azonnali törlésre ítélt, „rossz minoségu” 128 kbit-es albumokkal akár órákon át is elbíbelodött mind a tömöríto, mint a letölto. Az ISDN luxusportéka volt és 1-1 album az akkori háttértároló kapacitás tetemes részét felemésztette (az 500 mb-os merevlemezek már kiemelkedok voltak). Moore törvénye dolgozik, a számítási kapacitás kétévente 1,9-szeresére no, miközben a fogyasztói áruk radikálisan csökken. Ebbol következoen pár év alatt az mp3 vírusként terjedt el, ami már komoly fejfájást okozott a zeneipar résztvevoinek. A négy legnagyobb amerikai kiadót (EMI, Sony-BMG, Universal, Warner) egységbe tömöríto R.I.A.A. (Recording Industry Assotiation of America) boszorkányüldözésbe kezdett a technológiai innovációban és fejlodésben megerosödött mp3 ellen. Sokan furcsa szemmel követték az eseményeket, megint mások helyesloen bólogattak. 1998 és 2003 között ki akarták irtani az összes filecserélo rendszert és felléptek az ingyenes zenei disztribúció minden módozata ellen. Értheto… A világon kereskedelembe kerülo CD-k nagyjából 95%-át „Nagy Négyek” terjesztik és miközben a muvészek érdekvédelmét tuzik zászlójukra, a kiadóhoz képest a zenészek részesedése hihetetlenül alacsony. Érdekes továbbá az is, hogy az egyik oldalon a Sony csatasorba rendezi eroit, a másik oldalon meg cd-írókat és mp3 lejátszókat gyárt. A sokak szerint mesterségesen magasan tartott CD lemezek uralma lassan megtörni látszik.

Amíg arról van szó, hogy a szomszéd sráccal és a vadidegen venezuelaival egy file megosztó rendszerbol kell leszedni valamit ingyen, addig nincs probléma. Azonban, ha pénzt kell adjunk ugyanezért a megfoghatatlan digitális bithalmazért, az emberek zöme megtorpan. „Ingyen jó ez a khm, rossz minoségu zene, de egy fillért nem adnék érte!" (persze a CD és bakelit vásárlói kedvet megtöro magas ára is a monitor elé uzi a zenebarátokat…). Pedig nem újkeletu dolog az mp3 vásárlás. Amikor az elozo évezred végén sokan mindent megtettek azért, hogy "az mp3 és cd írás rossz!" felkiáltással kondicionálják a lakosságot, az angol Ninja Tune már a felhasználók kegyeiben próbált járni. Magunk válogathattuk ki a kedvenc számainkat a nindzsák teljes katalógusából, hogy késobb postán érkezett a kérésünkre elkészült írott cd. Garantált egyedi példány a saját szájízünk szerint.

A netkiadók hajnala
Az Internetet még senki nem ismerte, amikor kreatív fiatalok számítógépes „demócsapatokat” (demo: klipszeru, animációs-zenés programok) hoztak létre. A nyolcvanas évek végén kialakult szcéna a technológiai határokat feszegetésébol kovácsolt hírnevet. Amikor a Commodore64 mellett térhódításba kezdett a jóval nagyobb kapacitású Amiga, a zenészek is új lehetoségeket kaptak. Az „Ultimate Soundtracker” és az utána megjeleno zeneszerkeszto tracker programok viszonylag jó minoségben, a méregdrága samplerekhez hasonlóan több sávban vissza tudtak játszani bármilyen felvett hangot. A tracker programokban elkészült zenék file kiterjesztése (.mod) után kapta a nevét a következo virtuális társadalom, a Mod-scene. A kis file mérethez képes remek minoséget produkáló modulok az internet elterjedése elott is könnyen szelték át az országok közötti távolságot. A kilencvenes évek elejétol a Bulletin Board System (BBS) hálózat (a nethez hasonló, felhívható telefonra kötött számítógépekbol álló rendszer) volt a mod-szcéna motorja, majd a modemeket elsöpro, egyre jobban elterjedo ISDN és szélessávú internet még több alternatívával kecsegtetett. Emellett a mod-okat gyártó generáció egyre több és jobb hangkelto programot kapott a fejlesztoktol, melyek párhuzamosan összedolgozó rendszerbe kapcsolódva jócskán túlszárnyalták a régi öreg tracker programokban rejlo lehetoségeket. A csábítás hatására több csapat is a háta mögött hagyta a múltat és a változások mezejére lépett. Ez is elosegítette, hogy mod-ok helyett egyre gyakrabban mp3-ként terjedo zenék szivárogjanak ki a csapatok fohadiszállásáról. Innen már csak egy lépés volt, hogy az egy húron pendülo alkotók mod group-ok helyett netaudio, másnéven netlabel csoportokat alkossanak. Rendszeresen jelentkezo, tematikus virtuális kiadványokat hozott létre az 1995-ben alakuló Five Musicians (FM, számos abszolút elismert demózenész tagja volt az FM-nek, továbbá ok alapították azt az FPT-t, ami scene.org néven mára a világ legnagyobb scene adatbázisává vált), a Monotonik (1996-tól, vezetoje ma az archive.org egyik kurátora, amely ingyen tárhelyet biztosít a netkiadóknak) vagy a Tokiodawn Records (1997 óta töretlenül). 1998-ban elindult a netlabelek sikerén felbuzduló, ismeretlen zenészeket támogató mp3.com is, amely jutalékot is utalt a letöltések után az alkotóknak. Nyolc év elteltével netlabelek százai élnek és virulnak, konferenciák, klubestek, rádiók, hírlevelek (netaudio) és portálok (pl. phlow.net, netlabels.org) alakultak. Sokan közülük magasabb színvonalú archívummal rendelkeznek, mint számos hagyományos zenei kiadó és ingyen kínálják a letöltheto borítókkal ellátott virtuális lemezeiket. Tehát akárhogyan is csavarjuk, a file cserélo peer2peer rendszerek (pl. Napster vagy Soulseek) vethetnek sötét árnyékot és demonizálhatják az mp3 technológiát, de butaság csak az érme egyik oldalát látni.

Netlabel pro és kontra
Mivel könnyíti meg az életünket a digitális éra új vívmánya? Kezdodjön a mérlegelés. A kiadók addig nem foglalkoztak a jelenséggel, amíg fel nem bukkant a Napster és a többi, sokmillió felhasználói számítógépet összekapcsoló hálózatépíto program. A kis programot elindítva az összes programot futtató számítógép egy rendszerbe kerül és a felhasználók egymás zenéi között turkálhattak. Aggályokkal telve végül a szerzoi jogok kapcsán 2001-ben lekapcsoltatták a hatóságokkal (majd késobb egy cég fizetos rendszerként újraindította…). A Napster sikerén felbuzdulva a lemezeladásban érdekelt felek az mp3 jelenséget nem tudták többé néhány monitor mögé szorult függo anomáliájaként kezelni. Nem kellett sokat aludni, a gyorsan kapcsoló, kis apparátussal és média megjelenéssel operáló független lemezkiadók egy része már mp3 formátumban is árulni kezdték kiadványaikat. A memória árak csökkenése és a miniatürizálás odáig fajult, hogy a kényelmesebb és gazdagabb vásárlók az mp3 cd-ket is lejátszó batár discman-ek helyett PDA-t vagy Ipod-ot vettek. Az Ipod 2001-es megjelenése óta kultusszá notte ki magát az Apple tenyérgépe. A minimál design és maximum technológia keresztmetszetét követve egyre több memória vagy merevlemez alapú gép kerül piacra. Ha már van elérheto árú - akár 10 albumnyi anyagot tároló, öngyújtó nagyságú memóriás vagy akár 400 album kapacitású, telefon nagyságú merevlemezes - lejátszó, akkor már nehéz szívvel pakoljuk be a sok cd-vel üzemelo, lomha, nadrágzsebbel inkompatiblis, lemezekkel pedig kifejezetten kényelmetlen discman-t. Az I-tunes lett a legsikeresebb mp3 bolt, amit az Apple egy remek árukapcsolásos módszerrel alapozott meg. A lejátszó mellé fejlesztett program és internet portál komoly hasznot mutatott fel, mivel a sok kicsi sokra megy apropóján az egységesen egy dollárért árult számok hatalmas mennyiségben fogytak. Az mp3-ak mellett már videoklipeket, hangos könyveket vagy éppen kedvenc tévésorozataink részeit vehetjük meg (szintén 1-2 dollárért). 2006-ra rengeteg kiadónál leesett a tantusz: több tucat tematikus online bolt kínál mp3-at, ogg-ot (újabb jó minoségu, ingyenes audió formátum), FLAC-ot (ingyenes, minoségveszteség nélküli tömörítési forma, tehát a FLAC darab egy az egyben ugyanúgy szól, mint az eredeti, csak kisebb), és persze WAV-ot (tömörítés nélküli digitális formátum, a cd lemezek is ezt használják). Számonként általában fél-egy dollár felárért már minoség veszteség nélküli verzióban vehetjük meg a zenéket. Összegezve hordozhatóság és ár szempontjából a digitális letöltések fölényesen verik a kereskedelemben kapható fizikai hanghordozókat.

A virtuális hanghalmoknak fizikai megjelenés, promótálás és egyéb materiális aspektusokból vizsgálva rosszul áll a szénája. Ugye a standard modell szerint az ember imádja kinézni magának a céltárgyat a megjelenés elotti promóciós anyagokból, elorendelést ad fel és örül, amikor házhoz szállítják. Már sokszor kívülrol tudunk néhány számot róluk, mert több gyorsan kapcsoló médium feltálalta ízelítoként, illetve tudjuk hogyan fog kinézni, mert számos újságban láttuk a borítóját. Kibontjuk a csomagot, nézegetjük, szagolgatjuk (jóhogy nem ízlelgetjük), majd a hanghordozó tüzetes vizslatása után meghallgatás közben belemerülünk a grafikusok által álmodott képi és szöveges világba. Ha többször is átfutottunk a lemezen, akkor vagy visszavisszük becserélni (már aki), vagy feltesszük a többi korong közé a jó ideje elokészített helyre. Hátradolünk és legeltetjük a szemünket a gyujteményünkön (jó esetben a polcon, hogy mikor esedékes a következo szekrény igénylése). Az ido vasfoga ugyan kíméletlen a készleteinkkel szemben is (porosodik, törik, fakul, karcosodik, a vinyl elkopik), mégis valami mérföldkonek érezzük minden szerzeményünket, amelyek értéke néha csak az évek során kerül napvilágra. Többnyire az évek során elhasználódott hordozókra féláron vagy negyedáron kelhetnek el, de egyes ritkaságok vagy fontos megjelenések az eredeti érték többszörösét is érhetik.

Ezzel szemben a digitális megjelenéseket magánszorgalomból kell felkutatni, aminek köszönhetoen a potenciális bázis töredékébol válnak csak hallgatók. Nincs célzott hirdetés, marketing fogás, beharangozó, elojegyzés, ennek ellenére a kiadók egyre jobban profitálnak. Na jó, ne gondoljunk Bentley-re, mint cégautóra, mert a netcímkék tetemes hányada sikereit a letöltések számában és az általa felfedezett, késobb fizikai hordozón is megjeleno zenészek skalpjában méri. A promóció és egyéb marketing tevékenységek világszintu megoldása tetemes apparátust és költséget emészt fel, de nem a digitális médiumoknál. Léteznek netaudio hírlevelek, melyek vagy egy-egy kiadó vagy tematikusan több megjelenéseivel, eseményeivel foglalkoznak. Több összefoglaló portál, hírezo oldal, blog vagy katalógus is létezik, melyek folyamatosan a társadalom vénáján tartják a kezüket. A terjesztés is megoldott, hiszen a való világban a lemezbevétel tetemes hányadát a disztribúció és értékesítés emészti fel, virtuálisan egy fillérbe sem kerül semmi (késobb térek ki az mp3 boltokra). Továbbá a 100%-osan azonos kópiák bármilyen információs rendszeren vírusosan terjedhetnek (emailekben, link formában akár telefonokra is). Itt ismét egy speciális probléma jelenik meg: egyre csak szaporodnak a független netkiadók, amelyek tengerében könnyen elveszhetünk. Lutrizva kereshetünk fel újakat vagy megnézhetjük az ajánlottakat, de valami nem változik: sok ido kell ahhoz, hogy megtaláljuk a nekünk kedveset. Nagyon sok múlik az elso benyomáson, hiszen percek alatt örökre a hátunk mögött hagyhatjuk bármelyiket, hogy átugorjunk a következore. Zömmel a site-ok designja elorevetíti az ott található zenék minoségét és világát is. Egy netlabel nem engedheti meg magának azt a hétköznapi luxust, hogy gyengébb számokhoz adja a nevét, mivel ezzel radikálisan csökkentheti az érdeklodok számát. Tehát eljutottunk addig, hogy tudomást szereztünk a lemezrol és meg is találtuk. Hát, hallgassunk bele! Megtehetjük letöltés elott is, leszedhetünk egész csomagban a valós lemezekre hajazó LP, EP és CD idolimittel rendelkezo, házilag barkácsolható cd borító és cd lemez design-okat is. Az artwork sokszor minoségi és finomabb, mint a futószalagon gyártott lemezeket kíséro grafikák. Mégis egyelore az átszoktatás szellemében a nagytesóra hajaz, tehát nem használja ki virtuális adottságait. Ahogy fejlodik a technológia, úgy hagyja otthon az ember a lemezeit borítóstól, hogy feltöltse egy kompakt és praktikus lejátszóra, amelyek egyre több formátummal megbirkóznak. Több kiadó évekkel ezelott felismerte a jelenséget és nyomtatható csomagolás helyett a digitális lejátszókhoz híven flash, vagy más technológiájú animációkkal szolgálnak. Gondolják, hogy a jövoben úgyis egy kijelzot nézve fog az ember zenét választani és nem a polcon kotorászik a címlapok között idozve. Az ido, a technológia, de leginkább a humán habitus majd megválaszolja a nyitottan hagyható kérdést. Egy azonban biztos: az mp3-ak az információs éra szülöttjei, tehát semmilyen értéket nem képviselnek egy valós lemezzel összehasonlítva azon felül, hogy magának az információnak van értéke. Nem fogjuk eladni, nincs értéke a piacon (mégha pénzért is vettük), a gyujteményünk is kezelhetetlen, emberfeletti, több emberöltore elegendo méreteket ölthet. Viszont elbitorolhatatlanul értékes abban a tekintetben, hogy megtaláltuk a tut a szénakazalban és a muvészek is tiszta minoséget, oszinte anyagot továbbítanak. Nem szól bele senki a munkájukba. A zenei és grafikai végterméket nem befolyásolják célcsoportokat tesztelo marketingesek, a társadalmi elvárások, a piackutatások értékes eredményei, a hatalmas toke fenyegeto hangja, a terjeszto ultimátuma és még sokan mások. Egyedül a kiadó minoségi kontrolljának kell megfelelnie, ami valljuk be, igen ritka manapság.

Virtuális versus materiális
További gondok is felmerülnek a változások hajnalán. Vessünk latba minden eronket! Magnószalag, vinyl, CD, SACD, HDCD, FLAC, WAV, 2496, audiofil vélemények, hangtechnikusok, informatikusok, jövojósolók, hi-fi varázslók, mindenki ringbe szállhat. Egy biztos, a gyujtögeto hajlam végett a tömeges eladások szempontjából a kompakt technológiáké a jövo, akár fizikai akár bitek alakjában lapátoljuk a szobánkba az „adatot”. Kérdés, hogy lenyeljük-e a kézzel foghatatlan békát. A számítástechnikai evolúció forradalomhoz vezetett: az értékeiket védo bebetonozott erok nehezen adnak teret az új megoldásoknak. Egyediség, ritkaság, eszmei érték a tömeges terjesztés, uniformizálás ellen, felhalmozott toke, üzleti értékek az ingyenes vagy nagyon olcsó szabadúszók ellen, kialakult piaci óriás az indivídum ellen. Sorolhatnánk az ellenérdekeket naphosszat, de ennyibol is látszik, mindent át kell értékelni, mint annak idején a magnókazetták, a videós korszak vagy a CD-k megjelenésének idején (ugye emlékszünk még, hogy a CD-k korában frappánsan újra megvetették az addigi kollekciónkat, drágábban). A hatalmi harcokat hagyjuk meg a nagyok játékszerének, hadd higgyék, hogy ok irányítanak. Úgyis a mi döntéseinkbol, vásárlásunk ellenértékébol tartják el magukat, tehát döntsük el mi, nekünk mi a jó.

Kezdjük a legkínosabb kérdéssel, a hangzással és az audió élménnyel. Több szakérto rögtön azzal indít, hogy inkább választja a bakelit lemezt vagy a magnó kazettát, mint a limitált hangtartománnyal dolgozó digitális adathordozókat. Kétségtelen, hogy az analóg technikáknak van egyfajta egyedi hangesztétikai elonye. A meleg, zsíros, analóg hangzást ütköztethetjük a rideg, fémesebb digitális reprodukciókkal, de mielott a végletekig meno következtetésbe fulladnánk az egyik oldal javára, tudnunk kell néhány tényt. Igen, a CD 20 Hz-20 kHz-es dinamikus tartományban tárolja a hangadatokat, ellenben a vinyl 15 khz alatti magas szekciójával, ami ráadásul néhány lejátszás után egyszeruen elkopik és csak rosszabb lesz. A hallható hangtartományon túli hangok fontosságát is szokás emlegetni, melyeket fülünkkel való hallás helyett a testünk, koponyánk rezonanciájával fogunk fel. Ezen a problémán a CD-nél jóval fejlettebb formátumok segíthetnek, továbbá a meleg hangzás eloállítása is megfelelo szurok és visszajátszó rendszerek kérdése. A vinyl sokak szerint jobb a CD-nél, de otthoni hallgatásra kényelmetlenebb, a lejátszások során károsodik, kopik, karcolódik, porosodik, vetemedik. A gyártás technikájából kifolyólag egyetlen lemez sem lesz ugyanolyan, ráadásul még a több ezer dolláros visszajátszó rendszereken sem szól radikálisan jobban (ellenben kapható ámulatba ejto térélménnyel és hanggal megajándékozó CD lejátszó is, pl. a Metronome Kalista potom 23000 dollárért). A high-end audiofil mágia vizsgálata (ahol az sem mindegy, hogy egy karórával több van rajtunk zenehallgatás közben) azt hiszem túl rázós és komplex terep, ezért inkább nem bolygatom tovább. A a lejátszók és a tizenéves korunk után csak romló hallásunk mellett a zenei alapanyag minosége is komolyan beleszól az audió élményeinkbe. A hangmérnök rendelkezésére álló technikán és még inkább a tudásán, tapasztalatán már gyártás elott eldol, hogy miként szólal meg a hangtároló formátum. Egy jó hangmérnök jó technikával gond nélkül garantálhatja a meleg, analóg élményt akár cd-n is. Ha a CD-re kerüléskor a zene masteringje, utómunkája rossz, akkor rosszul fog szólni az ezüstkorongon és vinylen is, de a hanglemezen a lejátszás velejárójaként jelentkezo pattogások, sercegések, az átviteli tartomány és az esztétikai élmény sokszor elkendozik a hiányosságokat. Masteringnél maradva elgondolkodtató, hogy számos elektronikus zenész már átélte ugyanezt a forradalmat a zenei piacon. Nem babra ment a játék a szintetizátor, sampler, EQ, effekt, kevero és kiegészítok frontján, ahol a soktucat darab eszközzel felszerelt kis stúdióknál is darabonként több százezer vagy esetenként több millió forintot adtak ki minden egyes eszközre, amikor betörtek az egyre nagyobb kapacitással bíró számítógépekre készült hangkelto szoftverek. Egyelore a kalózmásolatokban is terjesztheto programokat egyre több zenész alkalmazza, sot adja el a drága eszközeit, hogy tisztán szoftverekre támaszkodó rendszert építsen ki. Elgondolkodtató, hogy a mai stúdiók digitális végterméke a CD-nél jóval részletesebb és jobb minoséget ad, amin szinte minden ma, boltban kapható hordozó csak ront. A XXI. századi csúcstechnika ennél jóval többet kíván. Feltehetnénk a kérdést, hogy melyik formátum mögött áll a legnagyobb technikai befektetés, kutatás, érték mert valószínu az tudja a leghitelesebben reprodukálni az alkotómuhelyekben rögzített hangképet. A kérdés költoi. Tovább folytathatnánk, hogy ahogy a vinyl lemezek a gyártás során különbözore sikerülnek, úgy az analóg lejátszó rendszerek között sincs etalon. Mindegyik egy picit eltér a többitol, ergo kockafejjel gondolkodva csak egy jó van, a többi mind rosszabb. Persze maroknyi embert foglalkoztat ilyen mélyrehatóan a probléma, én is csak egy teoretikus kitéro erejéig érintettem.

Összegzés
Mi a jobb? Nem tudok válaszolni, de a vinyl nagyon közel áll hozzám. Romantikus alkat vagyok. Imádom az elozetes beharangozókban, musorokban hónapokkal elobb kiszúrni a megjelenés elott álló zenéket, várni, az elorendelés leadásakor izgulni, hogy vajon jut-e nekem is, majd fizetés után malmozni és izgulni, hogy ideér-e vagy lenyeli-e a posta gigászi rendszere. Imádom végül kibontani, nézegetni, tu alá tenni, majd a szekrényre sorakoztatni a régóta kinézett helyére, a többi közé. Node az sem rossz érzés, amikor egy kattintással kockázatmentesen, fizetés után egy perccel a számítógépen van a kiválasztott album. Valószínuleg amíg fix tartalmú albumok fognak megjelenni, hosszútávon a digitális megoldások fognak beválni. A Super Audio CD (SACD) 1999 óta van forgalomban és sokkal részletesebb hangkép generálására képes (nem is hagyományosan, hanem egy hanghullám modulációjával képzi a hangot, amely többek között a cd-s 48 kHz helyett 2,82 mHz felbontást eredményez), a High Definition CD (HDCD) a DVD szabványokat követo médium mind megoldást ajánlanak. Napjainkban az információ átvitel egyre olcsóbb (egyre olcsóbban egyre több adatot továbbíthatunk, a 3G technológiával akár mobiltelefonra is), ezért egy jó marketing stratégiával könnyebb érvényesülni. Éveken belül látni fogjuk a fényt az alagút végén, pedig számos jövobeli technológiáról még nem esett szó. Ma kísérleteznek a biológiai, azaz vírusokkal muködo, az újszeru kondenzátorokkal operáló vagy a gázturbina elvén dolgozó mikromotoros akkukkal, melyek a mobilitás határait növelhetik meg, de ma akár vehetünk kis serverként muködo, a hi-fi rendszerbe rádióhullámokkal vagy wi-fin továbbító digitális lejátszókat is (pl. Slim Devices Squeezebox). Csak a kiadókon múlik, hogy élnek-e a lehetoségekkel: nemsokára továbbíthatnak veszteségmentes tömörítésu, CD-minoséget jóval meghaladó zenéket, akár mobileszközökre. Ha lesz rá igény. Viszont minden korszakban mi szavazunk a pénzünkkel, hogy melyik a legszimpatikusabb megoldás. Aztán lehet, hogy lesz új materiális hordozó, ami a bakelit hihetetlen profánságát és nagyszeruségét ötvözi a digitális vívmányokkal és az is lehet, hogy a többcsatornás zenék megalapozták az alternatívan változó összetételu kompozíciókat, a hallgató által részben interaktívvá váló darabokat, vagy a mesterséges intelligenciák, fraktálok és káoszhalmazok irányításával kiteljesedo opuszokat. Sokan hisznek abban is, hogy az audió teret vizuális kiegészítéssel ellátott összkerék meghajtású élmények fognak inkább teret hódítani. Egy a fontos, soha ne feledkezzünk meg a játék és a felfedezés örömérol és arról sem, hogy az általunk választott eloadókat saját szájunk íze szerint élvezzük.