c0p | freee magazin 2007
Ember és gép a színpadon
Na, ne csak a színpadon koncentrikus körökben szárnyaló hínárhajra asszociáljunk, hiszen sem az élőzenei koncerteket, sem a modern tánczene apropóján emlegetett, színpadhódító rock`n`roll-t sem nézhetjük ennyire görbe tükörből. A zenei szakértők jó ideje fanyalognak az élőzene haláláról, mivel úgy vélik a gépzene veszi át az uralmat. Az elektronikus zenéket gyártó stúdiólakók az elvárttal ellentétesen viszont pont fordítva gondolkodnak és sorra kibővített, élőzenés színpadképpel lepik meg a bulizókat. A helyzet összetettebb lesz, amikor az elmúlt pár évben egyre többen az élőzene és a reneszánszát élő gitár hatalomátvételét, sőt elsöprő győzelmét vizionálják.
Az ellendrukkerek táborát vitára sarkallja a meghurcolt, “egy gombot megnyomok és kész a zene” típusú ámítógép zsonglőrök elszaporodó fellépései, illetve az oldalágról a témához csatlakozó, laptopra (vagy esetleg ezüst korongra) átszerelő vinylista ikonok felbukkanása is. Egy kisebb tanulmányt meg lehetne tölteni a temérdek felmerülő, egymásnak ellentmondó tételnek és ember legyen a talpán, aki tisztába tudja tenni a gitárhúron táncoló karok és a lebegőpontos leképzéssel dolgozó gépek gigászi szkanderjét. Szükségünk van egy újabb kérdésben szemellenzősen és pálcát törve kimondani egy végső igazságot? Mit nevezhetünk egyáltalán élőzenei produkciónak? Na, áskálódjunk egy picit a múltban.
A gitárt azért találták fel, hogy wah-pedálra köthessék, szoktam viccelődni érzékeltetve, hogy az elektromos hangkeltés közelebb áll hozzám és nem is szeretnék egy számomra kevésbé otthonos területen kóvályogni. A tudatos hangkeltés már az emberiség kialakulása előtt is jelen volt és az évezredek folyamán egyre összetettebb eszközökkel próbáltuk felhívni magunkra a figyelmet. Kezdetben csak saját hangunkkal operáltunk, majd kísérleti úton mindent püföltünk mindennel. Már kifinomultabb érzékekre vall egy elhullott állat maradványait felhasználva, akár preparált csontjait fújni, akár lágyabb részeiből pengethető eszközt készíteni. Na, nem szeretnék végigmenni az emberiség történetén, csak érzékeltetni szeretném, hogy néhány elem alapvető és kikerülhetetlen része volt egy-egy előadásnak az évszázadokon át tartó zenei előadói törzsfejlődés során.
Napjainkban viszont a koncert, előadás, performansz vagy divatosabb szóval a live act, sőt a DJ szett fogalomtára is bővülni kényszerül. Hajdanán az emberfia elment egy koncertre, ahol a soktagú együttes apait-anyait beleadott egy emlékezetes koncertélmény adag előállításába. Ha kellett, nem csupán új formába öntött dallamhalmazokkal rukkoltak elő, hanem gyors átöltözéseket beiktatva divatdiktátorként pózoltak, vagy showtáncosokkal színesítették az amúgy is szivárványt megszégyenítő fényűzést felvonultató színpadot, esetleg a közönségre művért köpve segítették át a hangszereket a túlvilágra. Ehhez képest a gépzene beköszöntével a hatalmas színpadok sarkában sokszor csak egy megszeppent alakot látunk a sötétben izzó, félig megkóstolt alma felett koncentrált egérklikk sorozatokat leadni. A Winamp futtatása mellett vajon a Half Life III-mal játszik vagy a következő fellépés logisztikai menedzselését végzi? Biztos vagyok benne, hogy többen hasonló történetekkel szórakoztatják magukat, miközben ők sem igazán megfogó élményként raktározzák el magukban az éppen az egyre csökkenő lemezeladásokat kompenzáló vagy a kiadó nyomásának engedő stúdiófejet. Megtaláltuk a modern fellépések egyik sarkalatos pontját.
Amíg a legfiatalabbaknak is van fogalmuk arról hogyan működik egy gitár, síp vagy mondjuk egy dob (pláne!), addig kuriózumszámba menne, ha egy poronty a laptopot ütlegelve vagy karistolva a Max/MSP-ből hozna létre harmóniákat. Tapasztalati úton megtanuljuk, hogy melyik hangszer hogyan válaszol egyes mozdulatainkra, illetve tudjuk, hogy mennyi idő, energia, gyakorlás, tanulás és tehetség szükségeltetik ezek virtuóz, vagy akár elfogadható szinten történő megszólaltatásához. Mivel halvány gőzünk nincs milyen eszközök futnak a számítógépen, vagy egy gomb megnyomása mit eredményez, ezért nem is tudunk azonosulni a klaviatúrán matató látvány zenére kifejtett hatásával (láttunk már laptop léggitárt?). A magnézium ötvözet alatt azonban igen komoly kakaó lapul meg, mert az asztali szuperszámítógépek korában egy egész stúdiónyi eszközt lehet helyettesíteni a színpadon. Itt a virtuális valóság, bár nem teljesen úgy, ahogy a cyberpunkok megálmodták. Megfoghatatlan eszközök lapulnak a TFT képernyő mögött, melyek gyorsan, olcsón és egyszerűen helyettesítik materiális világunk szellemi kegytárgyait. Könyvek, festmények és zenék után már a hangszereket is a digitális világba taszítottuk, nincs már szükség az analóg monstrumok körültekintő szállítmányozására, mivel a lelkük már a gépben lapul. Számos láthatatlan, megfoghatatlan hangszer lapul a fedél alatt, melyek működését részben előprogramozott rutinok, részben az egyfajta hangmesterként vezénylő alkotó irányít. A húrok közé csapó kéz, a kinetikus energia által bongó dob vagy egy összhangban mozgó nagyzenekari jelenlét helyett egyetlen egér taszigálásának látványa marad, ami lássuk be nem sok pluszt ad, hacsak nem egy szoftverkezelő tanfolyamon vagy Quake bajnokságon vagyunk. Természetesen léteznek alternatív megoldások és eszközök, de előbb lássunk egy gyors összefoglalót a gépzene múltjáról.
A gépzenék alapjait talán a zenedobozok és a templomi orgonák adták. A testsúlyával a billentyűre nehezedő muzsikus már nem a saját fizikai erejével szólaltatja meg a gigászi sípokat, csak egyes mechanikus folyamatokat vezérel. Az apró zenedobozok tüskés forgóhengerét tekerve sem mi játsszunk a rezonáló fémdarabokon, mi csak az előre kitalált és rögzített hangjegyek lejátszási sebességét módosíthatjuk. Mi van, ha ezt a kettő elvet összefogjuk? Megszületik egy gép, amely a beadagolt lyukkártya alapján elektromágneses erővel, emberfeletti pontossággal kezeli a sípokat, méghozzá minden emberi irányítást nélkülözve. 1760 óta temérdek elektronikus hangszer született és ahogy fejlődött a technológia, egyre komplexebb masinák bukkantak fel. Míg 1920-ig cirka tíz gép született, utána minden évtizedben több, mint egy tucat újdonság bukkant fel. A számítástechnika és az elektronika fejlődésével egyre kisebbek, letisztultabb hangzásúak lettek, és lassacskán a stúdiókat elhagyva a színpadok teherbírását is letesztelhették… volna. De előkerült még egy egyszerű kérdés: hogyan? Természetesen nemcsak szoba méretű, kompjúter alapú “hangszereket” terveztek, hanem emberi léptékű, főleg orgonán és zongorán alapuló eszközöket is (amúgy a mai napig jelentős hányaduk a klasszikus, billentyűkkel ellátott formában öltenek alakot). A mozgathatóságot leszámítva újabb elemi problémát kellett áthidalni: a komolyabb stúdiógépek fogalomkörében ismeretlen volt a valósidejű számítás. A hangszereken lehetetlen volt élőben játszani és az alkotó folyamat inkább a szobrászattal vagy építészettel volt rokon, ahol megtervezik, mit szeretnének kapni egy alkotó folyamat végeredményeként. Több, a zenész irányítása alatt álló asszisztensre volt szükség egy-egy gép működtetéséhez, emiatt a hangszeren játszás fogalmát nyugodtan lecserélhetjük a hangmérnök és komponista szavakkal.
A valós idejű lejátszással hadilábon álló korai alkotók előtt nem túl sok lehetőség tornyosult. Megszületett a “tape concert”, ami talán a mai “megnyomom a gombot és kész a zene” előzménye is lehetne. A kilométernyi kábelt bekebelező szekrénnyi monstrumok stúdióbéli életét szalagra rögzítő hangmesterek nem szervezhettek gyárlátogatásokat, ezért nagyjából egy megoldás kínálkozott számukra. Egy magnóval a színpadra állva egyetlen, a PLAY gombra mért határozott mozdulattal mutatták be komplex műveiket. Képzelhetjük milyen felháborodást váltott ki a jelenség a tradícionális zenészek között. Nagyjából hatvan év telt el és még mindig idegenkedünk a laptop zenészektől, sőt úgy általában a klasszikus értelemben vett hangszer fogalmától eltérő hangkeltő szerkentyűktől. Egy évtizeddel ezelőtt még természetes volt, hogy egy-egy komplexebb hang kiszámításához sokkal több idő szükségeltetik, mint maga a hang hossza, tehát érthetőek a mai laptopos fellépések körül terjengő ellentmondások is. persze sokat fejlődött a technika azóta és annak idején is voltak természetesen megszólaltatható hangszerek. Itt derül ki a számítógép és az elektromosság által vezérelt hangszerek közötti különbség. Míg az egyik tetemes mennyiségű számítás után modellez és generál egy hangot, addig az elektromosságot használó eszközök egy “zenész” kezében instant hangképzésre is alkalmasak voltak. Például Leon Theremin 1920-ban bemutatott egyszerű gépe, vagy a 145 dinamóval működő, komplex Telharmonium a XX. század hajnalán, vagy akár Oskar Sala által továbbfejlesztett Mixtur Trautonium, amit Hitchcock Madarak c. filmjében domborított. A szalagos magnós performanszok egy idő múlva több szalagot és több hangfalat vetettek be, a színpad helyett a közönség soraiban ülő alkotó inkább kezelő volt, mint zenész. Több hangszer hangját is vezérelhették egy időben. Ismerős? Valóban, sok szempontból hasonlít a mai modern live act-ek és DJ fellépések filozófiájához. Nem az alkotó folyamatot osztályozzuk, hanem a hallható összképet, a zenei élményt, hisz mindenki tudja mit csinál nagyjából egy lemezlovas és tudjuk, ő hosszú alkotófolyamatok végeredményeit mutatja be egy komplex előadás keretein belül. Az egyensúly eltolódik a fellépés színvonalának megítélése felé, nem az egyes zenékre koncentrálunk. Valahogy így kellene górcső alá venni egy modern élő fellépéseket is. Nem szabad elvárni a több hetes folyamat valósidejű reprodukálását, egyszerre több hangszert megszólaltatva vagy akár eljátszva alkotásait. Inkább a még képlékeny, félkész anyagot jó séf módjára mindenki előtt formálja át és tegye ízletessé. A kreativitásnak nincsenek határai, millió módon lehet közérthetővé tenni az alkotó folyamatot a színpadon, akár szokványos vagy furcsa eszközök felhasználásával is.
Egy szál ember elég nehezen ad elő egy olyan művet, amit normál esetben több, hangszeren játszó zenész adhatna csak elő. Ha elektronikus zenét kell a színpadon prezentálni, akkor egyszerre kell a ritmus szekciót, a repetitív alapokat, a változó szólamokat, a szólókat és minden lehetséges hangot kiadnia, ami akár 30-40 különböző muzsikus dolga lenne. A feladat bonyolultsága miatt kénytelen a folyamat jó részét automatizálni, illetve egy optimális kontrol lehetőségével magára hagyni, így ő törődhet az érdekesebb vagy drámai hatást gyakorló részek élő előadásával. Természetesen ha hosszú hetek alatt született meg egy-egy hangzás, akkor igen komplex feladat lenne itt és most újraépíteni, de a technológia segít neki. Nincs szükség sok évnyi hangszeres tapasztalatra vagy gyakorlásra, gondolja egy hagyományos zenész. Két teljesen különböző dologról beszélnek, melyekhez más módon szükségeltetik gyakorlat és tudás, tehetség. Az laptop zenélés egyik előnye, hogy rengeteg igazi hangszert otthon lehet hagyni a stúdióban és nem kell egy igen komoly rendszert felépíteni a színpadon. egy standard rock bandának is kell 20-30 perc, hogy mindent beállítsanak, most képzeljük el mennyire lenne szükség egy teljes stúdió összekábelezésére és a szokatlan hangokból álló darabok hangpróbájához. Amennyi szám, annyi új hang, kvázi virtuális hangszer. Tehát komoly tapasztalat kell és legtöbbször a kezelő sem kap több időt a beállásra, mint egy hagyományos együttes. A legjobb felállás ebből következően talán a magnós koncertek mintájára működhetne, ahol a fellépő a közönség soraiban foglal helyet (ahogy az élőzenés együtteseknél a mixerpultnál ülő technikus, aki sokszor az együttes tagja), hogy maximális kontrolja legyen afelett, amit előad a hallgatóságnak, ami viszont teljes képzavart okozna egy koncerten. Szükségünk van egy komplex audio-vizuális élményre, hogy megértsük mi folyik a zenében. Több alternatív lehetőségünk is van és remélhetőleg még több lesz a közeljövőben.
Fura lenne, ha egy laptopot csapkodnánk vagy vicsorgó arccal fel-alá rohangálnánk a hatalmas deszkákon, ezért marad a zene vetítéssel való házítása és a látványelemek felturbózása. Láttam már olyan fellépést, ahol az esztétikai élmény mellett a vetítés segített megérteni hogyan születik a hang és mi történik. A legjobb mégis, ha a fellépő zenész a gépre bízza a másodlagos feladatokat, így marad kapacitása a látványosan megjeleníthető folyamatokra. Például sokkal nagyobb élményt nyújt egy-egy hardware integrálása, legtöbbször egy keverőpultra van kirakva az összes sáv, ráadásul egy MIDI-kontrollerrel is bele lehet nyúlni egyes elemekbe. A DJ működésével már mindenki tisztában van, ezért a fellépések többnyire erre a tapasztalatunkra építenek. Gombokat nyomkodnak és sávokat indítanak, állítanak le vagy effekteznek szét. Mint egy sok lemezzel dolgozó lemezlovas, aki minden pillanatban módosíthat a lemezei tartalmán. Viszont sokkal szerencsésebb egy-egy hangszer vagy eszköz alternatív felhasználása is. láttam már laptopra kötött gitárt, ami nem gitárként szólt, Theremin-nel varázsoló alakot, szintiken játszó zenészeket, de olyat is, hogy valaki egy egyszerű Gameboy-t kötött a gépeire, fém háztartási eszközzel elektromágneses elven gerjesztett hangot, vagy mikrofonnal és egyéb eszközökkel a saját testét használta hangkeltésre, esetleg alternatív kontrollereket kötött magára és testével irányította a hangok folyamát. A lehetőségek végtelenek.
Miniatürizálódás
A számítógépek miniatürizálása és gyorsulása lehetővé tette, hogy az anno elképesztő értékű technikát ne kelljen felépíteni a színpadon. eleinte hatalmas mennyiségű, kábellel összekötött furcsa vashalmokat szólaltattak meg élőben és hangszerként kellett rajtuk játszani: nagyjából ahány hang, annyi ember. Pár éve sokszor elegendőnek bizonyul egy laptop a zenék valósidejű rekreálásához, ami tetemes mennyiségű élménycsökkenéssel jár a korai előadásokhoz képest. A hardverek és szoftverek hatalmas fejlődésen mentek keresztül, ami még több lehetőséget ad az alkotóknak. Persze valahogy vissza kell kanyarodni a hangszerekhez, hiszen zenéről van szó és nem csupán programozási bravúrról. A korai gépek tekintélyes adatfeldolgozó és kiszámító képességgel rendelkeztek, amit manapság egy mobiltelefon lepipál, mégis a zongorára épülő megszólaltatás maradt a régi. A hatvanas-hetvenes években egyre több átlagfelhasználó vehetett szintetizátort magának, ami az elektronikus zene gyors elterjedéséhez vezetett, és beleivódott a poszt rock bandák eszköztárába. Egy modern előadásban a szintetizátort már értelmezni tudja a mai ember, a laptop egymagában még fura.
Sokat kell még fejlődnie az új jelenségnek és ennek az útkeresésnek mindnyájan tanúi lehetünk. A színpadon az elemi erő és a lebegőpontos leképezés egységesítése vezet talán vissza a klasszikus hangszeres koncertélményhez, de ehhez több dolgot is át kell gondolni. Láttam már kontrollerekkel vagy szintikkel felvonuló technóst, aki igencsak megizzadt a hangok és számai teljesen élő előadásában, el lehet képzelni mennyire összetett művelet lenne egy bonyolult trükkökkel előállított ritmika eljátszása. És akkor még csak egy ügyes breakbeat vagy drum and bass ritmus szól, a kész zenétől igen távol vagyunk. A kevesebb több, tanuljuk már évtizedek óta és a szabály ismét beigazolódik. Ha tanácsolhatnék valamit a szárnypróbálgató hálószoba producereknek: hagyjuk a gépre, amivel nincs értelme vesződnünk és koncentráljunk arra, amit az egy-két-akárhány fős live act felállás még el tud végezni. Az egyszerűbb felépítés, több irányítás és több élő rész beiktatása nagyobb hatást gyakorol mindenkire, a színpadon innen és túl. Rengeteg lehetőség van átütő eredmények eléréséhez, az éppen születő hang közönséggel történő megértetéséhez. Remélem a cikk elolvasása után a közönség is egy kicsit más szemmel fog nézni az akár egy laptoppal felálló előadókra (esetenként zenészekre). Lenne még miről beszélni, például, hogy a DJ-k is egyre többen fordulnak el a lemezjátszóktól, hogy a sokkal több lehetőséget tartogató laptopra nyergeljenek át. A klasszikus együttes színpadkép is egyre inkább elfogadja a laptopokat, míg az egyszemélyes formációk élő hangszerekkel, sőt akár session zenészekkel bővülnek egy-egy fesztivál meghívásának eleget téve. Izgalmas korszakot élünk át, legyünk figyelmesek és nyitottak. Minden hatással van mindenre, ahogy egyre nehezebb a zenei stílusok behatárolása, úgy tűnnek el az előadásmódok közötti határok. A technológia fejlődése mindenbe beleszól, még a zenehallgatási és vásárlási szokásainkba is. például nem lehet messze az idő, amikor a mobil Internet végett nincs materiális adathordozó az autónkban, a zsebünkben, a polcunkon, vagy a DJ netre kapcsolódva fog játszani egy online adatbankból lehúzva a zenéket és élőben remixeli az aktuális zenéket. Lesznek még furcsa dolgok!
cop 2001-2007. all rights reserved. using any material without permission is strictly prohibited.